\chapter{Mi, a média} \motto{,,We the Media.''}{Gillmor 2004} Dan Gillmor 2004-es könyvének -- mottónkban olvasható -- címe hamar népszerű szlogenné vált a hálózati társadalom bizonyos köreiben.\footnote{[Gillmor 2004]} A közösségi újságírás új formáival, lehetőségeivel foglalkozó könyv címét gyakran idézték a blogoszféra aktivistái -- leginkább persze azért, mert saját szerepüket érezték nagyon pontosan ,,eltalálva'', megragadva az új fogalommal. 'Mi vagyunk az újfajta hírgyártás sajtómunkásai. Mi vagyunk a média. Mi, a média' -- rekonstruálhatnánk az új híraktivisták gondolatmenetét. Viszont ennek a szlogennek közel sem lett akkora visszhangja,\footnote{Már az is a Web 2.0 fogalommal jelölt új jelenségek körébe tartozik, hogy újfajta érvelési, igazolási, mérési lehetőségek, módszerek jöttek létre a Google keresőszolgáltatás megjelenésével. Például lehet mérni bizonyos kifejezések gyakoriságát, ,,népszerűségét''. A `we the media' szlogent 2006 augusztusa végén durván félmillió weboldalon használták a Google szerint, míg a `Web 2.0' hívószó több, mint 57 millió oldalon szerepelt.} mint az -- ugyancsak 2004-ben felbukkant -- `Web 2.0' kifejezésnek,\footnote{[O'Reilly 2004]} ami az O'Reilly kiadó vezetőjétől, a hálózati média önszerveződő jelenségei iránt mélyen elkötelezett Tim O'Reillytől származik, s amivel O'Reilly a web kezdeti (1.0-ás) korszakát meghaladó, új fejlődési szakaszát akarta megnevezni. \section{Web 2.0} Sok helyen zászlóra tűzték a Web 2.0 jelszavát. Magyarországon is rövid idő alatt öntudatos mozgalommá szerveződtek mindazok, akik hittek az újszerű hálózati jelenségek társadalomformáló jelentőségében. Persze a Web 2.0 megnevezés az égvilágon semmit sem mond el a változások, az új jelenségek tartalmáról, amihez képest a `mi, a média' szlogen legalább önmagában szépen jelzi az új média participatorikus jellegét. De ha egyszer a Web 2.0 vált milliók számára a hívószóvá, amely segít megragadni a a hálózati média néhány különösen lényeges vonását, akkor ehhez a társadalmi tényhez nekünk is igazodnunk kell, lássuk tehát röviden, mit érdemes tudni erről a fogalomról (pontosabban: az általa leírni kívánt jelenségekről). Az ún. dotcom- vagy internet-lufi évezredfordulót követő kipukkadása után a web hihetetlen ütemű fejlődése nem állt le,\footnote{A dotcom-lufi kifejezés arra utal, hogy a kilencvenes évtized utolsó éveiben az internet-vállalatokba befektetett kockázati tőkéből rengeteg webes vállalkozást hoztak létre, melyek hálózati címe `.com'-ra végződött -- utalva a szolgáltatás kereskedelmi (commercial) jellegére.} sorjában jelentek meg új és izgalmas szolgáltatások, csak épp az évekkel korábbi internet-beruházási őrület mögé képzelt üzleti modellek vallottak kudarcot (vagy legalább is azok nagy része). És az új évezredben egyre inkább felismerhetővé vált, hogy az új hálózati jelenségek működési elveiben sok hasonlóságot lehet találni, s a web 2.0 megnevezéssel az új vonások egy részét összefogva, s azokra rámutatva a web fejlődésének új korszakát hirdették meg. A web 2.0 legfontosabb elemeinek bemutatását kezdhetjük a programadó cikkben megjelent ábra áttekintésével, mely a mozgalom legfontosabb elveit gyűjti csokorba (\ref{fig-shan21} ábra).\footnote{Az ábra forrása: [O'Reilly 2004]} \begin{figure}[h] \centering \includegraphics[width= \textwidth]{image/shan21.jpg} \label{fig-shan21} \caption{a Web 2.0 legfontosabb elvei} \end{figure} Az web 2.0 mozgalom egyik stratégiai kiindulópontja az, hogy a webet platformként kell értelmezni, vagyis olyan környezetnek érdemes tartani, amely minden hálózati (vagy minden számítógépes?!) tevékenységnek képes keretet biztosítani. Ebben a környezetben a hálózati kommunikáció értelme és lényege -- technikai értelemben -- az adatok (a tartalom) folyamatos cseréje. Az adatok cseréje (küldése és fogadása) fölötti kontrollt azonban a felhasználók gyakorolják, gyakorolhatják vagy kell, hogy gyakorolják, ami a korábbiakhoz képest radikálisan megváltozott tartalmú viselkedést és beállítódást követel meg, illetve feltételez. Egyáltalán, a web 2.0 mozgalom kulcsszereplője a megváltozott szerepű felhasználó! Aki azon túl, hogy saját maga rendelkezik minden adat fölött, aktív résztvevőjévé válik a hálózati kommunikációnak, sőt, a hálózati médiának. A legfontosabb architekturális változások abban a mozzanatban jelentkeznek, hogy a felhasználói részvétel különböző lehetőségeit biztosító technikai megoldások jelennek meg és terjednek el. A del.icio.us szolgáltatás linkek, a Flickr vagy a YouTube állóképek, illetve videók, a Digg cikkek, hírek és a rövid írásokra vonatkozó értékelések gyűjtőhelye, ahol a különböző típusú tartalmak mind a közösség tagjaitól származnak. A \textit{wiki} hálózati-tartalomkezelő technológia segítségével egyszerre sokan szerkeszthetnek szöveget, s hogy ez a műfaj mire képes, arra a legjobb példa a Wikipedia online enciklopédia, amely pár év alatt a világ legnagyobb lexikonjává nőtte ki magát, s bár a tételeinek -- s ezzel persze magának az egész enciklopédiának -- a minőségét sokan vitatják, bizonyos tudásterületeken mára már megkerülhetetlen információforrás és hivatkozási alap lett belőle. A BitTorrent nevű adatcsere szabványra támaszkodva pedig a nagyméretű tartalmak (hang- és videóállományok) letöltésére nyílik egy végletekig decentralizált, teljesen újszerű lehetőség. Még mindig a közösségi tartalom előállításának új lehetőségeit keresve meg kell említenünk azt a jelenséget is, amely még ,,saját'' elnevezést is kapott magának. A fórumok, a levelezőlisták, a hírcsoportok, csevegőszobák (chat-ek) és azonnali üzenetküldési (instant messenger) szolgáltatások után ugyanis megjelentek -- a szöveges önkifejezés új formájaként -- a \textit{blogok}, vagyis a folyamatosan írt személyes webnaplók, s ezek összefoglaló címkéjeként hamar használatba került a blogoszféra terminusa is. Egy ideig ugyan még vita volt a blogok újságírásban, hírszolgáltatásban betöltött szerepéről, az állampolgári újságírás lehetőségeiről, jelentőségéről, de nagyon gyorsan elkezdtek kiformálódni azok az új keretek, kapcsolati hálók, melyek eredményeként a hírszolgáltatók, újságok, hírportálok ,,professzionális'' szakmunkásai és a blogoszféra ,,laikus'' aktivistái között érdekes munkamegosztási rend alakult ki. Ebben -- a felhasználók aktív szerepére támaszkodó -- participációs modellben nemcsak a tartalom előállítása, de a metaadatok ,,kitermelése'' is közösségi alapokra került át. Természetesen erre a jelenségre is hamar önálló kategória született. A korábban és máshol profi osztályozáselméleti szakmunkások, könyvtárosok, archívátorok által végzett -- s rendkívül magas élőmunka- és szaktudásigényeket támasztó -- osztályozási tevékenység helyébe a címkézés ,,egyszerűbb'' munkája lépett, amikor is mindenfajta kötötség nélkül, a felhasználók maguk szabadon rendelhettek adott tartalmakhoz leíró címkéket, tárgyszavakat. Ez a tevékenység (s persze annak eredménye) kapta aztán a folkszonómia nevet.\footnote{A folkszonómiák elemzését könyvünk egy másik fejezetében végeztük el.} A folkszónómiák mint sajátos tudásszervezési rendszerek a professzionális minőséget ígérő, ám nehezen, lassan és drágán megvalósítható osztályozási rendszereket vagy taxonómiákat váltották, váltják fel (legalább is a web 2.0-ás aktivisták meggyőződése szerint). S a participációs modell megvalósulási, ,,alkalmazási'' lehetőségeinek tárgyalásába még mindig lehet új területet bevonni, hiszen a decentralizáltság megnyilvánulása (ahogy az eddigiekben is ez volt a lényeg) tetten érhető a szolgáltatások, programok fejlesztésének, illetve rendszerbe szervezésének módszereiben is. A nyílt forráskódú vagy szabad szoftverek fejlesztését úgy is értékelhetjük -- a most érvényes elemzési szempont szerint --, hogy az nem más, mint egy olyan munkaszervezési (itt most szoftverfejlesztési) folyamat, amelyet a decentralizált módon, vagyis a hagyományos szervezeti, központi kényszerek és érdekeltségi viszonyok alkalmazása nélkül valósítanak meg, a résztvevők ,,önkéntességére'' támaszkodva. A szoftverfejlesztési (vagy bármilyen más jellegű) tudás ekkor teljesen szét van osztva az egymástól független résztvevők között, mint ahogy a tartalom is totálisan decentralizált a közösségi szolgáltatások más típusai esetében. S ugyancsak a központi mozzanat hiányzik abból a rendszerszervezési módból is, amely egy hírszolgáltatást olyan módon épít fel és működtet, hogy sok (száz vagy ezer) egyedi hírforrás híreit, adatait automatikus begyűjtési metodikák (szindikációs mechanizmusok) segítségével begyűjti, összegzi, majd megjeleníti. De azt is a web 2.0-ás elvek szerinti működés példájának tekinthetjük, amikor egyetlen szolgáltatás különböző moduljait, komponenseit több helyről ,,szedik'' össze, ami a szolgáltatásmenedzsment decentralizálását jelenti anélkül, hogy a felhasználók ebből bármit is észrevennének (vagyis ők egyetlen, egységes, s ebben az értelemben egy helyről jövő, ,,központi'' szolgáltatást érzékelnek). Erre példaként hozhatjuk a Google térképes szolgáltatását, amely -- természetesen azon túl, hogy az a Google központi oldalairól is elérhető -- bármely más szolgáltatásba is beépíthető úgy, hogy minden térképes adatigényt a Google térképszerverei látnak el, de a szolgáltatás egésze, címe, környezete, más moduljai stb. az üzemeltető cég (tehát nem a Google) fennhatóságába tartozik. Viszont a decentralizációs elv megvalósítása a korábbiakhoz képest radikálisan más üzleti modellt követel meg, hisz amíg a különböző ,,tulajdonoshoz'', felhasználóhoz, egyénhez, szervezethez tartozó tartalmak, tudások, szolgáltatási modulok, komponenesek, az ezeket birtokló, felügyelő személyek együttműködése eredményeként egyetlen termék, szolgáltatás jelenik meg a befogadók szeme előtt, addig a háttérben sok résztulajdonos, részszolgáltató stb. létezik, akik között más elvek mentén lehet csak üzleti szándékot, érdekeltséget, igazodási, előnymegosztási hajlamot találni, vagyis üzletet kötni. Az eddig elmondottak alapján már könnyebben érthetővé és megmagyarázhatóvá válik az is, hogy megváltozik a szoftverek és szolgálatások fejlesztési ciklusa is. Az válik természetessé, szokásossá, hogy a szoftver(temék)ek, a szolgáltatások sosem juthatnak el a végleges verzióba, amiből következően az ,,örökös béta állapot'' folyamatos deklarálása lesz a ,,normális''. Vagyis a hálózati szoftverek és szolgáltatások az örök változás (vagy más szempontból tekintve: az örök befejezetlenség) állapotában hozzáférhetőek a közönség számára. A web 2.0-ás filozófia lényegi elemei közé sorolhatjuk még az ún. `hosszú farok hatás' jelenségének emlegetését. Maga a kifejezés egy speciális matematikai eloszlástípusra vonatkozik, amelyet az alábbi (\ref{fig-shan22}) ábrával szemléltethetünk. \begin{figure}[h] \centering \includegraphics[width= 4.6 cm]{image/shan22.jpg} \label{fig-shan22} \caption{a hatványfüggvény eloszlás görbéje} \end{figure} Ez az eloszlás sokfajta jelenséget jól leír, s -- többek között -- ez a görbe jellemzi a kulturális termékek fgyasztásának, értékesítésének folyamatát is. Ha a grafikont úgy értelmezzük, hogy az eladott termékek (mondjuk: könyvek) darabszámát ábrázolja (a függőleges tengelyen mutatva az eladott könyvek darabszámát), akkor a görbe azt a jól ismert összefüggést szemlélteti, hogy kevés termékből (könyvből) nagyon sokat adnak el (ezek vannak közel a két tengely metszéspontjához, s ezeknek magas a darabszám-értéke), s nagyon sok termékből (könyvből) keveset értékesítenek (ezek a könyvek alacsony darabszámmal rendelkeznek, s ezek jelennek meg a grafikon jobb oldalán). A kevéssé keresett termékek (könyvek) iránt persze az idő múlásával összegyűlhet annyi érdeklődés, annyi vásárló, hogy összeségében (a hosszabb időszak alatt) már azokból is elég magas példányszámot lehet eladni, de a hagyományos értékesítési mechanizmusok ezt nem igazán teszik lehetővé. Például azért nem, mert a hagyományos értékesítési csatornákban nem lehet korlátlan vagy hosszú ideig benntartani a termékeket (mondjuk a magas raktározási költségek miatt). Ezért a kis példányszámban értékesített termékek (könyvek), amelyek a grafikon jobb oldali, hosszú, lecsengő szakaszába, vagyis a `hosszú farokba' esnek, gyakran (sőt tipikus módon) kikerülnek a kereskedelemből bizonyos idő elteltével. A hálózati (vagy a web 2.0-ás) tranzakciók, szolgáltatások segítségével azonban mód nyílik arra, hogy a `hosszú farokba' tartozó, hagyományosan ,,nehezebb sorsú'', mert kevesebbek által keresett termékeket, szolgáltatáselemeket is hosszú távon elérhetővé, értékesíthetővé lehessen tenni, ami egyben azt is jelenti, hogy a negatívnak mondható `hosszú farok hatás' megszüntethető vagy legalábbis jelentősen mérsékelhető. \begin{center} ** * ** \end{center} Ha a Web 2.0-ról értekeztünk, nem tehetjük meg, hogy nem teszünk említést a Szemantikus Web Kezdeményezésről, ami sok tekintetben összefonódik a web 2.0 mozgalommal, de sok tekintetben -- fontos pontokon és jelentős mértékben -- eltér attól. A szemantikus web kezdeményezés elindítója az a Tim Berners-Lee, aki jelentős érdemeket szerzett már a world wide web projekt kezdetén,\footnote{[Berners-Lee 1999]} s aki azt javasolta, hogy miután a kilencvenes években megtanítottuk a számítógépeket arra, hogy írni és olvasni tudják a szövegeinket, a következő évtizedet arra kell felhasználni -- mondta az ezredforduló táján --, hogy megtanítsuk a számítógépet arra, hogy képes legyen érteni, értelmezni a szöveget, s tudjon ezek alapján következtetéseket, és erre alapozva intelligens kereséseket végrehajtani, automatikus szövegfeltáró, szövegkivonatoló stb. munkát végezni. Az értéshez azonban szemantikai tudásra van szükség, a szemantika, a jelentés kezeléséhez pedig egyfelől megfelelő szemantikai metaszabványokra, azokat megfelelő módon reprezentáló, elég kifejező erővel rendelkező leíró logikai nyelvekre, illetve a világról való tudásunk gépi reprezentációjára, vagyis formális, ipari ontológiákra van szükség. Éppen ezért nem meglepő, hogy a szemantikus web kezdeményezés egyik divatszavává nagyon hamar az ontológia fogalma vált. Az ontológia egész poblémaköre azonban -- megítélésünk szerint -- messze esik az igazi web 2.0-ás témáktól és elvektől. De ennek kifejtése, s még inkább a megvalósítás problémáinak taglalása már nem ennek a könyvnek a feladata. A `mi, a média' szlogenje és a Web 2.0 jelszava mellett megjelent még egy harmadik terminus is, de az előző kettőhöz képest ez a harmadik fogalom terjedt el eddig a legkevésbé, pedig tartalmát, önmagában vett magyarázó erejét tekintve -- a mi nézőpontunkból tekintve -- messze a legjobb a három kifejezés közül. Ez a `peer production' terminusa.\footnote{[Benkler 2006]} Nem annyira fontos a szavak értékén, leíró erején vitatkozni, ezt mi sem tesszük itt meg a három ,,versengő'' terminus kapcsán. Mégis, a harmadjára említett terminust, a `peer production' fogalmát egy kicsit elővennénk, és rövid bemutatását arra használnák, hogy ezen keresztül (vagy ennek apropóján) megpróbáljuk egy új szempont szerint elemezni a hálózat média elmúlt éveinek történetét. \section{Peer production} Mielőtt értelmezni kezdenénk a `peer production' fogalmát és a hozzá kapcsolható jelenségeket, valamit mondanunk kell a terminusról magáról. Sajnos, amennyire jónak, tartalmasnak tartjuk ezt az angol kifejezést, annyira nem találunk megfelelő magyar fordítást neki. A fogalom a peer-to-peer hálózatok feltünése után, azok hatására jelent meg, s a kifejezés `production' utótagjával tartalmilag a termelésre, termelési módra lehet utalni, míg a `peer' előtaggal azt a minőséget lehet a kifejezéshez kapcsolni, amely a jelenség résztvevői közt érvényesülő, teljesen egyenrangú társas viszonyt jelezne. A két tagot összetéve tehát `egyenrangú társak termelése, közös produktumot eredményező cselekvésegyüttese' értelemben lehetne használni magyarul. Ez a megnyilvánulás nem annyira frappáns, hogy ragaszkodnunk kellene hozzá, más, rövidebb fordítást viszont nem tudunk ajánlani a terminusra, ezért -- amíg nem kerül jobb megoldás -- kénytelenek vagyunk megtartani az eredeti angol kifejezést. Ha a peer production jelentését akarjuk megmagyarázni, akkor a peer-to-peer (p2p) fogalmával kell kezdenünk. Ez utóbbi fogalmat a fájlcserélő hálózatokkal kapcsolatban kezdték el használni -- nagyjából 2000 környékén. A Napster fájlcserélő hálózat volt az első, amely a szerzői jogi szabályok megsértése miatt került világszerte a közvélemény érdeklődésének középpontjába, amikor hihetetlenül rövid idő alatt többmilliós felhasználói tábort gyűjtve a rendszer a saját tagjai számára szabadon, vagyis ingyenesen és szinte korlátlan mértékben biztosította a hozzáférést a tagságot érdeklő zeneszámokhoz. A sokmilliós tagságot pedig szinte minden műfaj és előadó érdekelte, így a Napster működése igen komoly érdeksérelemmel járt együtt a másik oldalon (a zenészek, előadók, kiadók oldalán), az ingyenes letöltési lehetőség biztosítása nyilvánvalóan sértette az érintettek jelentős részének érdekeit. A jogi, bírósági ügy mellett azonban az idő múlásával egyre izgalmasabbá kezdett válni az a kérdés is, hogy ha a Napster jogsértő, miért nem lehet megakadályozni a rajta keresztül megvalósuló, illegális letöltéseket. A válasz nem volt annyira nehéz: mivel a Napster lehetővé tette a direkt kapcsolatok létesítését az egyes felhasználók gépei között (tehát kiiktatott -- majdnem -- minden központi mozzanatot a kommunikációból, s egyébként pont ez a képesség volt a rendszer egyetlen komoly újdonsága), ezért olyan sokféle módon kapcsolódhattak egymáshoz a felhasználók a Napster világán belül, hogy csak a hálózat teljes leállításával lehetett volna megakadályozni a rendszeren belüli illegális tevékenységet. S mivel ez a hálózati kapcsolattípus teljesen egyenrangúként kezelte a Napster valamennyi tagját, résztvevőjét, ezért ragadt rá az ilyen rendszerekre a peer-to-peer elnevezés, ami a szereplők közti `egyenrangú társ' (peer) viszonyra utal. Ezt a jellegzetességet detektálva egyre-másra kezdték a legkülönfélébb területeken felismerni, hogy nagyon nagy önértékkel rendelkezik az -- a Napster lényegéhez tartozó -- mozzanat, hogy a kommunikációt a hálózatba szerveződő ,,végpontok'' között direkt módon, bármely más közvetítő elem nélkül teszik lehetővé. S innentől kezdve első pillanatra egymástól nagyon távolinak tűnő jelenségekre is alkalmazni kezdték, alkalmazni tudták ezt a fogalmat. A peer-elv kiterjesztéséhez, más területeken való alkalmazásához először azt kell tudnunk megmondani, hogy mit tartunk a peer-to-peer fájlcserélő hálózatok lényegének. Ha eltekintünk a fájlcserélő hálózatok működésével kapcsolatos szerzői jogi problémáktól, tehát csak szolgáltatási, technológiai szempontból foglalkozunk velük, akkor a lényegüket firtató kérdésre egyszerűen válaszolhatunk. A fájlcserélő hálózatok azt biztosítják a tagjaik számára, hogy azok a keresett állományokat (zeneszámokat, videókat, képeket, szövegeket, bármit) bármikor megtalálhassák, elérhessék. Ez az igény -- legalábbis technikai értelemben -- nem más, mint amit egy számítógép adattároló rendszerével, tárolóegységével szemben szokás megfogalmazni elvárásként. Vagyis a fájlcserélő rendszerek egyfajta tárolókapacitásként is felfoghatóak, és az a tény, hogy az ilyen rendszerek blokkolhatatlannak, leállíthatatlannak bizonyultak, egyben azt is jelentette, hogy azok a fent megfogalmazott tárolási és hozzáférés-biztosítási igénynek is mindig képesek voltak megfelelni. Technikai értelemben tehát hihetetlenül erősnek, robusztusnak kell az ilyen rendszereket tartanunk. Mindezt pedig -- ahogy azt már jeleztük -- azáltal képesek elérni, hogy az éppen adott feladatot, vagyis az állományok tárolását, nem a rendszer egy adott -- központi -- helyén valósítja meg, hanem ezt a feladatot apró részekre tagolva szétosztja a rendszer résztvevői, a p2p-hálózat tagjai között, vagyis a keresett állományok a rendszerbe kötött gépek valamelyikének tárolóegységein lesznek megtalálhatóak. Azt is mondhatjuk erre a megoldásra, hogy a központi mozzanat teljes kiiktatásával minden feladat, minden képesség a rendszer perifériájára, peremére tevődik át, vagyis egyfajta `peremkommunikáció', `peremkötés' alakul ki az egymással teljes mértékben egyenrangú felek között. A peremkötések segítségével pedig valamilyen informatikai erőforrás kezelését (a fájlcserélő hálózatok esetében például a tárolókapacitás menedzselését) lehet különös módon megoldani. Ha a fájlcserélő hálózatot mint tárolókapacitás-menedzsment technológiát értelmezzük, és a peer-to-peer megoldás lényegének a peremkötések mentén megvalósuló kommunikáció létrejöttét tartjuk, akkor már könnyen kiterjeszthetjük ezt az elvet más területekre is. Csak azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy a kommunikációs modellünkben milyen pontokon, milyen típusú tudást, milyen informatikai erőforrást lehet vagy kell kezelnünk, tárolnunk, amelyeket a hálózati kapcsolatokon keresztül majd más pontokra is el lehet juttatni. Az eddigi tudásunk és tapasztalataink szerint használhatjuk a peremkötött számítógépek: \begin{itemize} \item tárolókapacitásait (a digitális állományok közösségi tárolására), \item programjait (számítási feladatok közös megoldására), \item sávszélességeit (az állományok letöltésének felgyorsítására), \item gazdáit, pontosabban a fejükben levő tudást (bizonyos tevékenységek közös megvalósítására), \item szenzorait (új információ ,,létrehozására'', begyűjtésére, majd adott címre küldésére, mások informálására). \end{itemize} Fenti elemek mindegyikére mondhatjuk, hogy azok olyan informatikai erőforrások, melyek közösségi hasznosítása az egyén és a közösség számára egyaránt előnyösek lehetnek, az egyén, a közösség kommunikációs vagy információs igényeinek kielégítését segíthetik. Hogy hogyan, arra szemléltetésként nézzünk meg néhány példát. %\newline %\newline %\textit{Közös dokumentumkezelés: dokumentumok összekötése}. \subsection{Közös dokumentumkezelés: dokumentumok összekötése} A legegyszerűbb példáról, a Napster, illetve a fájlcserélő hálózatok jelenségéről már szó esett. A különböző fájlcserélők (Napster, Gnutella, KaZaA, eDonkey, FreeNet stb.), a mögöttük levő technikai, szervezési megoldások több, lényeges kérdésben is eltérnek egymástól, ám abban a vonásukban valamennyien megegyeznek, hogy a különböző állományokhoz gyors, nagyon könnyű, sokszor blokkolhatatlan és -- ami a lényeg! -- peremkötéseken keresztül megvalósuló elérést tesznek lehetővé. A sűrű peremkötéseken alapuló közösségi dokumentumkezelés, a dokumentumok összekötése oly módon, hogy a felhasználók bármikor elérhessék azokat -- ezzel a tétellel jellemezhetjük a legáltalánosabban a fájlcserélő hálózatokat. Ez a megoldást -- technikai értelemben -- mindenképpen sikeresnek kell tekintenünk, amire bizonyítékként elég a fájlcserélő hálózatok létezésére, virulására hivatkoznunk, de további megerősítést adhat erre az a tény is, hogy a fájlcserélő hálózatok sikerei nyomán komoly piaci szereplők is keresni kezdték ezen elvek és megoldások gyakorlati megvalósításának másfajta lehetőségeit. Kísérletek, fejlesztések indultak be például p2p-alapú fájlrendszer létrehozására azon az alapon, hogy ha a dokumentumok (fájlok) peremre osztott kezelésmódját sikeresnek minősíthetjük abból a szempontból, hogy ez a módszer biztosítani tudja, hogy a dokumentumok (fájlok) mindig elérhetőek legyenek, akkor ugyanez a képesség kívánatosnak tűnik egy fájlrendszer esetében is. Az alkalmazási lehetőség pedig kézenfekvő: nagy cégek hálózatba kötött gépei között ilyen módon lehet egy újfajta dokumentum (fájl) tárolási rendszert kialakítani. Bár néhány szempontból azért csak más a minőségük, mégis mondhatjuk, hogy a közösségi dokumentumkezelés területére tartoznak azok a web 2.0-ás szolgáltatások is, amelyek lényege annyi, hogy a közösség tagjai egy helyre gyűjtenek össze valamilyen tartalomtípust: képet (Flickr), videót (YouTube), cikket, értékelést (Digg), linket (del.icio.us), zenét (MySpace), kapcsolati hálót (iWiW) stb. Az ilyen szolgáltatások ugyan egy helyen építik fel a tartalmakat (ezen a ponton tehát van bennük valami központi jellegű vonás), de a dokumentumkezelés annyiban teljesen decentralizált, hogy a dokumentumok, tartalmak rendszerbe kerülését a közösség tagjai a peremeken végzik. \subsection{Közös gépidő-használat: processzorkapacitások összefűzése} Ha persze a dokumentumok elérését úgy lehet biztosítani, hogy sűrű peremkötéseket hozunk létre, akkor hamar felmerülhet az a gondolat is, hogy a p2p-elvet ki lehetne próbálni a számítógépek mint önálló erőforrások hasznosítására is. És valóban, ebből az ötletből születetik meg az ún. `grid computing' (`rácsba kötött számítógépek rendszerének') gondolata is. A számítógépek ugyanis nem csak dokumentumok (fájlok) tárolására alkalmasak, hanem a rajtuk futó programok segítségével különféle számításokat is végezhetünk. És ha lehet dokumentumokat úgy tárolni a peremen levő számítógépek merevlemezein, hogy azt a rendszert igénybe vevő felhasználók egységes egészként láthatják, mintha egyetlen tárolóhely lenne, akkor kézenfekvőnek tűnik kipróbálni ugyanezt az elvet nagy számításigényű feladatok megoldására is. A különbség csupán csak annyi kell legyen, hogy ebben az esetben a számítási igényt, számítási tevékenységet (vagy ahogy még mondani szokás: a számítógép-processzor ciklusidejét) kell tudni szétosztani az összekapcsolt gépek között. Ezt pedig úgy lehet megtenni, hogy a megoldandó teljes számítási feladatot részekre kell bontani, és az így adódó részfeladatokat a peremen lévő számítógépekkel ,,egyenként' elvégeztetni, majd a részmegoldásokból össze kell rakni a teljes feladat teljes megoldását. A híressé vált SETI@home projekt is ilyen módon működik, melynek célja az, hogy intelligens üzeneteket szűrjenek ki a világűrből érkező jelek feldolgozása során. A projekt mögött az a megfontolás és érvelés húzódik, hogy ha egyszer rengeteg gép van hálózatba kötve, és ezek kapacitása nem egyenletesen van kihasználva (más szavakkal: a gépek leterheltsége igazodik a gazdáik napi életciklusához), akkor ezeket a kihasználatlan gépi kapacitásokat érdemes lehet valamilyen módon igénybe venni. A világűrből fogható jelek feldolgozását az nehezíti igazán, hogy hihetetlen adatmennyiségről van szó, és az ebben történő mintakeresési feladatot a legnagyobb számítási kapacitással rendelkező szuperszámítógépekkel sem lehet megoldani. Viszont a feladat önmagában nem túl bonyolult, csak a sok adat miatt nagyon sokat kell számolni. A számítási feladat egyszerűsége (és egyneműsége) lehetővé teszi azt, hogy apró részekre szabdalva a naponta beérkező adatmennyiséget, a kisebb adatdarabok feldolgozását már bármilyen számítógéppel el lehet végeztetni. Elég tehát annyi, hogy az egyébként is összekapcsolt sok-sok hálózati gépen fusson egy olyan program, ami érzékeli, hogy a gépnek épp szabad processzorkapacitása van, lefuttatja a szükséges elemzéseket a feldolgozandó adathalmazon, majd az eredményeket küldje vissza a ,,központba''. A SETI@home kezdeményezés -- technikai értelemben -- sikeresnek bizonyult,\footnote{Tartalmi értelemben a projekt a mai napig eredménytelennek mondható, hiszen eddig még sosem bukkantak értelmes üzenetek nyomára, de ez a mondanivalónk szempontjából teljesen lényegtelen mozzanat.} s a működőképesség ténye önmagában elég volt arra, hogy megjelenjenek azok a piaci kezdeményezések, melyek hasonló elven ajánlanak grid-alapú megoldásokat (grid-infrastruktúrát) különféle számítási feladatok elvégzésére. Voltaképpen a grid-hez nagyon hasonló elveken alapulnak azok a technikai megoldások, melyek a szükséges számítógépes kapacitást úgy állítják elő, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat horizontális elvek mentén skálázzák. A gépek, alkalmazások klaszterekbe kötése, a terhelésmegosztás horizontális elven alapuló megoldása jelentenek példát minderre. És hogy a grid-technológia mennyire ígéretesnek tűnt felbukkanása pillanatától kezdve az üzleti világ számára, annak igazolására érdemes megemlítenünk, hogy az adatbázis-menedzsment szoftverek világában piacvezető cég saját adatbázis-kezelő szoftverét átalakította a grid-alapú működésmód szerint a technológia sikeres megjelenése után nem sokkal.\footnote{Sőt, a szoftver új verziójának nevébe még beletette a grid-kompatibilitásra utaló `g' betűt is, és a grid-technológiát a zászlójára tűzve a vállalati számítási feladatok forradalmian új megoldási módjáról vizionált.} \subsection{Közös letöltés: sávszélesség-kapacitás megosztása} Nem könnyű megbízhatóan mérni, milyen minőségű, milyen típusú és mennyi információ áramlik a hálózaton keresztül, ezért nem idézünk konkrét számokat a teljes hálózati adatforgalomra vonatkozóan. Annyira azonban hivatkozhatunk, hogy a `BitTorrent' nevű fájlcserélő technológia megjelenése után szinte pillanatok alatt a teljes hálózati adatcsere-mennyiség meghatározó hányadát tette ki a BitTorrent-alapú forgalom nagysága.\footnote{Több felmérés is a teljes forgalom fele körülire becsülte ezt az arányt.} Ez a kicsi -- egy nagyon egyszerű, de zseniális p2p-ötleten alapuló -- fájlcsere program azáltal képes jelentős mértékben felgyorsítani a letöltési sebességet, hogy az állományt eredetileg hozzáférhetővé tevő forrásgép mellett bekapcsolja a letöltési folyamatba mindazokat a további gépeket, amelyek ugyanazt az állományt, pontosabban annak egy részét már korábban letöltötték. Ezáltal a forrásgépen nem jelentkezik akkora sávszélességigény, mint az korábban jellemző volt, mert nem minden gép erről az egy -- központi szerepet betöltő -- gépről akar letölteni, hanem a keresett állomány különböző részeit más és más -- a többivel teljesen egyenrangú szerepben levő -- gépről töltik le.\footnote{Mindig onnan, ahonnan adott pillanatban épp a legoptimálisabbnak tűnik a letöltés.} Ehhez ,,csak'' egyfajta nyilvántartásra van szükség, hogy a szóbanforgó állomány mely részei mely más gépekről érhetők már el. Az elv működését szemlélteti a \ref{fig-shan24} ábra, melyen feltüntettük a hagyományos és a BitTorrent-alapú letöltések menetét. \begin{figure}[h] \centering \includegraphics[width=\textwidth]{image/shan24.jpg} \label{fig-shan24} \caption{a hagyományos és a BitTorrent-alapú letöltések mechanizmusai} \end{figure} Az ábrán a letöltés irányát nyilak jelzik, a sávszélességigényt pedig a vonalak vastagságával (illetve a rájuk írt számokkal) jelezzük. Szemléletesen látszik, hogy a hagyományos megoldásban a ,,központi gép'' (itt a 912-es) 5-ször 8 egységnyi sávszélességet kell hogy lefoglaljon, ha minden letöltési igényt egyszerre ki akar szolgálni, ami nagy letöltésszám esetén már igen komoly problémákat okozhat. Ugyanolyan fizikai hálózati architektúra esetén is könnyedén ki lehet azonban az ilyen terheléseket szolgálni, ha a p2p-elv szerint működik a letöltési folyamat. Ekkor ugyanis pillanatok alatt előáll az az állapot, amikor már több gépről is le lehet tölteni ugyanazt az állományrészt, s ezáltal tehetmentesíteni lehet a ,,központi gépet''. Az ábra jobb oldalán látható is, hogy a sávszélességigény (s ezzel együtt persze a tényleges terhelés is) szétosztódik a hálózat elemei között, vagyis senki sem lesz túlterhelve.\footnote{Fontos megjegyeznünk, hogy a BitTorrent-elv csak akkor működik, ha a rendszer tagjai nem csak letölteni akarnak, hanem engedik azt is, hogy mások is letöltsenek az ő gépeikről, vagyis ez a működési logika megköveteli, hogy a legtöbb résztvevő fel- és letöltő szerepet egyaránt vállaljon. Ez azt is megköveteli, hogy a működőképesség fenntartása végett különböző technikákkal, előírásokkal aktívan szabályozzák a tagok fel- és letöltéshez való viszonyát, ,,magatartását'', s adott esetben büntessék azokat, akik csak a rendszer előnyeit akarják igénybe venni (vagyis a letöltéseket végzik el), de a hátrányoktól mentesíteni szeretnék magukat (vagyis tiltják vagy akadályozzák a feltöltéseket, azaz hogy mások töltsenek le tőlük állományokat).} \subsection{Közös munkavégzés: személyek összekötése} A peer-elv alkalmazása a fent bemutatott területen fontos ugyan, de ezek miatt még talán nem kellene elkezdenünk erről a jelenségről mint valami forradalmi újdonságról beszélnünk. A peremen levő erőforrások közös használatának következő formája azonban messze túlmutat az előzőekben tárgyaltak jelentőségén, amit nem lehet már azzal elintézni, hogy egyszerű technikai változásról lenne szó. Azért kezdenek el különböző szakértők új gazdaságszervezési, koordinációs paradigmaváltásról, s emiatt jelentős gazdasági, társadalmi változássorozat kezdetéről beszélni, mert a p2p-elv alkalmazhatónak tűnik bizonyos munkafajták újfajta koordinálására. A kiindulópontot itt -- a dolgok logikáját tekintve, de talán még történeti szempontból is -- a szabad szoftverek, illetve a nyílt forráskódú szoftverek mozgalmának elindulása jelentette. A Linux operációs rendszer (és az összes többi nyílt forráskódú szoftver) története ugyanis azt példázza, hogy lehetséges úgy koordinálni közös cél érdekében dolgozó fejlesztők munkáját, hogy köztük nincs olyasfajta erős szervezeti, gazdasági érdekeltségi kapcsolat, olyan centrális elvű irányítás, amit a hagyományos szervezetekben folyó munka során megszoktunk és elvárnánk. A hálózat segítségével összeköthetőek emberek úgy, hogy a munkamegosztás megvalósuljon, a szükséges koordináció létrejöjjön, a részmunkavégzés eredményeit vissza lehessen csatolni a projekt egészébe, és -- ami talán a legfontosabb -- mindezeken felül egyfelől lehetséges megfelelő érdekeltséget teremteni, lehetséges megfelelő motivációkat találni és fenntartani a résztvevők számára, másfelől meg lehet felelni a minőségbiztosítással kapcsolatos elvárásoknak is. A nyílt forráskódú mozgalom (open source) után értelemszerűen és nemsokára jött a nyílt tartalom (open content) közösségi építését meghirdető ideológia és kezdeményezés,\footnote{Melynek egyik korai képviselője a világban az Open Directory, Magyarországon pedig a lap.hu mozgalom lett} majd megjelent a wiki mint nyílt szótárszerkesztési technológia, illetve az erre támaszkodó Wikipedia, a szabadon, bárki által szerkeszthető enciklopédia. S ma már egyre halkabbak azok az érvek, melyek a peer-elv szerinti, vagyis a peremen dolgozó emberek közötti kooperáció nehézségeiről, netán lehetetlenségéről szólnak. A Linux fejlesztésének lehetetlenségéről, megbízhatatlanságáról már nem lehet azután érvényesen megszólalni, miután a legnagyobb informatikai vállalatok közül többen (mondjuk az IBM) mögé álltak. Az érdekeltség hiányából fakadó működésképtelenségre vonatkozó ellenérveket a létezés és fennmaradás puszta ténye semmissé tette, s az egyetlen fennmaradó, komoly ellenérv sokáig a minőség kérdése volt. Lehet-e ilyen módon bármiféle minőségi garanciákat elvárni? Nos, bár a nyílt forráskódú mozgalom maga is sok példát hozott arra vonatkozóan, hogy lehet minőséget elvárni és fenntartani, mégis érdemes ezen a ponton a NASA `click workers' projektjére hivatkoznunk. Ebben a projektben az volt a feladat, hogy a Mars felületéről készített képeken krátereket kellett megtalálni és beazonosítani. Ezt a feladatot a projekt előtt szakemberekkel, komoly pénzekért végeztették el, míg a projektben önként vállalkozó embereknek osztották szét a részfeladatokat. S ami a számunkra fontos: a projekt egész menetét minőségi ellenőrzésnek vetették alá. A végső értékelések során pedig nem találtak szignifikáns eltérést a laikusok, illetve a szakemberek által végzett munka minősége között. Kérdés persze, hogyan tudjuk magyarázni mindezt. Nyilván nem feltételezhetjük, hogy a laikusok egyénileg mind ugyanazzal a szakértelemmel rendelkeztek, mint a terület tényleges ismerői. A rendszer nem az egyéni hozzájárulásoktól, hanem ezek -- egymást is kontrolláló, javító -- összegétől, összegződésétől válhatott egyre magasabb minőségűvé. A dolog itt is ugyanúgy működik, mint ahogy a nyílt forráskódú fejlesztések sikerességének egyik kulcsmozzanata az ,,önkéntes'' tesztelők összeadódó figyelmének, hibajavító képességének átható ereje. Voltaképpen a `sok kicsi sokra megy' elv működik itt! A peremen, a végeken található -- önmagukban nem jelentős nagyságúnak minősíthető -- erőforrások értelmes aggregálása lehet az egyik fontos tényező a peer-elv sikerességének magyarázatakor. A hálózati jelenségeket vizsgálva azonban még további, fontos és érdekes, területeket találhatunk, ahol fellelhetjük a p2p-elv működését. A hálózati információelérés kialakulása és elterjedése lényege szerint elindítja azon technikák keresését, fejlesztését és alkalmazását, melyek abban segítik a felhasználót, hogy a számukra releváns dokumentumokat, információt találhassák meg a hálózaton keresztül. Az egyik ilyen, a keresési tevékenységet támogató technológia a közösségi szűrés (collaborative filtering) megoldások alkalmazása. Anélkül, hogy a relevancia témakörében egy kicsit is elmélyednénk, jeleznünk kell, hogy a releváns információ megtalálásának egyik módja az lehet, ha valamely közösség tagjainak ítéletét összegezzük és ezek alapján rangsoroljuk a dokumentumokat az egyének számára. A kérdés az, hogyan lehet-e, és ha igen, akkor hogyan lehet az ilyen ,,közösségi véleményeket'' megtalálni, előállítani a hálózat segítségével. A válasz nyilván az, hogy van mód közösségi vélemények megtalálására, összegzésére, és ezeket a megoldásokat nevezhetjük közösségi szűrési technikáknak. Más és más konkrét megoldásokat alkalmazva, de így működnek az olyan rendkívül sikeres szolgáltatások, mint a Google kereső, az Amazon könyváruház vagy a Slashdot szakmai-közösségi hely. Ezek közül a Google-t kiemelve akkor tudunk rámutatni a peer-elv működésére, ha tudjuk, hogy hogyan működik a keresőalgoritmus maga. Nos, a Google a dokumentumok összegyűjtése és indexelése után elvégez még egy további műveletet is minden hálózati dokumentum esetében: kigyűjti még azt is, hogy az adott dokumentumban milyen más oldalakra talál hivatkozást (linket). Ez utóbbiakat ugyanis úgy is lehet értékelni, hogy azok egyfajta szavazatként funkcionálnak, hiszen azzal hogy az adott oldalon egy másik oldalra mutatnak, felkínálják a lehetőséget az olvasóknak, hogy menjenek tovább valamely más -- a linkkel magával ajánlott -- irányba, amit egyfajta ajánlatként is felfoghatunk. Az ilyen linkeket tehát egy-egy szavazatként felfogva, már rendelkezésre állnak azok az adatok, melyeket speciális módon aggregálva előállítható egy közösségi, az esetek igen jelentős részében kiválóan használható ajánlási rendszer az oldalak relevanciájára vonatkozóan. Számunka ebben a megoldásban az a fontos, hogy sok-sok oldalkészítő egyén egyedi, önmagában jelentéktelennek minősíthető munkáját, amikor linkeket helyez el saját oldalain, hasznosítani lehet olyan módon, hogy ezeket összegezzük valahogy, és végeredményként magas minőségű szolgáltatást kapunk. \subsection{Közös adatgyűjtés: mobil szenzorok, adatforrások összekötése} A kommunikáció értelme sok esetben az, hogy biztosítani kell a térben szétszórt információk összegyűjtését valamilyen célra. Az effajta információs igények kétfélék lehetnek. Vagy emberek által előállítható vagy gépek, érzékelő eszközök által automatikusan rögzíthető információkkal kapcsolatban merülhet fel az az igény, hogy azokat össze kellene gyűjteni. Az ilyen adatokat aztán lehet rögzített címre elküldve központi helyen tárolni, de az is lehetséges, hogy az adatok feldolgozásában, használatában érintettek jóval kisebb körének biztosítják csak a hozzáférés lehetőségét -- közvetlen, és sokszor csak ad hoc jellegű kapcsolatok felépítésén keresztül. A térben szétszórtan létező, de földrajzi térhez viszonylagos állandósággal hozzáköthető információk begyűjtése és összakapcsolása a mobil kommunikáció talán legnagyobb ígérete, lehetősége. Persze nem minden mobil kommunikáció tartozik a peer-elv szerint működő jelenségek világába, viszont az igaz, hogy utóbbiak egyre fontosabb részét képezik az előbbieknek. Csak említsük meg, hogy az utóbbi év fejleményei között már megjelentek a p2p-elvű email-rendszerek, illetve mobiltelefonok közti fájlcserélő rendszerek, hogy ezzel is jelezzük a mobil és a peer-elvű kommunikáció közeledését egymáshoz. Ugyancsak hivatkoznunk érdemes itt arra a besorolási lehetőségre (a részletesebb elemzések nélkül), hogy ezen a ponton is megemlíthetnénk az olyan web 2.0-ás szolgáltatásokat , melyek az olyan tartalmakra épülnek, melyeket a közösség tagjai küldenek be folyamatosan a közös szolgáltatási térbe (Google Video, YouTube, Flickr stb.). De még inkább ebbe a kategóriába tartoznak az olyan adatgyűjtési (és persze adatszolgáltatási) lehetőségek, melyeket már mobil eszközökkel lehet (vagy érdemes) megvalósítani, mint például térbeli objektumok (kocsmák, éttermek, látványosságok, koncerthelyek stb.) értékelése, címkézése mobil eszközök segítségével. Az ,,ember nélküli'' szenzoros és ad hoc jellegű kommunikáció példajaként pedig hivatkoznánk arra a projektre, amit európai autógyártó cégek és más, közlekedéssel kapcsolatban álló szervezetek indítottak a gépjármű-közlekedéshez szükséges közlekedési infomációk automatikus kezelésére,\footnote{[Car 2 Car]} a járművek szenzorai segítségével folyamatosan gyűjtött, s az adott közlekedési helyzetben ,,valahogyan érintett'' más szereplők számára ad hoc módon küldött adatok cseréjére vonatkozóan. Ad hoc szerveződés, decentralizáltság, peremkötés, egyenrangúság és kölcsönös egymásrautaltság -- olyan jellemzők mentén akarják a közlekedéshez szükséges információkat (balesetről, dugóról, vészhelyzetről stb.) gyűjteni és közvetíteni, melyek mind a peer-jellegű kommunikáció sajátjai. De látnunk kell azt is, hogy ugyanezek az elképzelések formálják a hadiipar stratégáinak fejét akkor, amikor az intelligens megoldások, ad hoc hálózatok segítségével folytatható háborúkat tervezik a jövő csatatereire.\footnote{[Index 2006.08.26.]} \begin{center} * *** * \end{center} Bár korábban már kifejtettük, hogy nem igazán érdemes túl hosszan terminusok értelméről, hasznáról vitatkozni, jeleztük azt is, hogy számunkra azért a `peer production' kifejezés a leginkább elfogadható. A `we, the media' szlogen -- bár nagyon frappáns, tetszetős, de -- ,,csak'' a kommunikáló emberekre koncentrál, s nem fejezi ki a gépek összekapcsolthatóságából fakadó előnyöket. a web 2.0-ás filozófia alapján pedig nem igazán tudnánk azokat aszemantikus web projekt gépi automatizmusain alapuló új szolgáltatásokat vagy az ipari kezdeményezéseket (grid-technológia alkalmazását, terhelésmegosztási technikákat, szenzoros ad hoc hálózatok kialakítását stb.) mint élenjáró megoldásokat megragadni. A `peer production' fogalmával viszont -- megítélésünk szerint -- az összes fontos új hálózati jelenség ,,lefedhető'', ezért tartjuk a legjobbnak a három terminus közül. Azzal a lehetőséggel viszont már nem kívánunk itt élni, hogy kövessünk egyes szerzőket, akik már azt a kérdést is elkezdték feszegetni, hogy vajon az itt tárgyalt jelenségek kapcsán már nem egy teljesen új termelési mód kibontakozásáról érdemes-e beszélnünk. A kérdésfeltevés jogos, de a válaszokhoz már inkább új könyvet lenne érdemes kezdeni. \section{Creative Commons} Hogy mennyire új jelenségekről értekezünk ezeken az oldalakon, azt már az a puszta tény is jelzi, hogy eddig még nem igazán tudtuk megtalálni a legfontosabb fogalmak magyar fordítását. Csak ebben a fejezetben szó került a web 2.0, meg a peer production körébe tartozó jelenségekről. S most egy harmadik olyan terminust is a részfejezet címébe emeltünk, amelynek egyelőre nincs megfelelő magyar megfelelője. De ennek ellenére önálló fejezetrész mellett volt érdemes döntenünk, melyben röviden ki kell térnünk a Creative Commons mozgalom legfontosabb kérdéseienk tárgyalására, mert ez az egész ,,ügy'' alapjaiban érinti a digitális kultúra egész szerzői jogi rendszerét. Az érvényben levő szerzői jogi törvények -- alkotóik szándéka szerint -- szerte a világon a művek létrejöttének pillanatától kezdve, automatikusan és teljes körűen védelmezik a szerzői alkotásokat és a művek alkotóit. `Minden jog fenntartva' -- szól a jól ismert copyright szlogen. De mire is vonatkoznak ezek a jogok? A szerzői jogi törvény szerint ,,a szerző kizárólagos joga, hogy a művét'' többszörözze, hordozóra rögzítve terjessze, távolba közvetítse, nyilvánosság előtt előadja, kiállítsa, illetve mindezekre másoknak engedélyt adjon, valamint megengedje műve átdolgozását. Ezek a vagyoni jogok. Vannak még személyhez kötődő jogok is, melyek a mű nyilvánosságra hozatalára vonatkozó döntést, az alkotó szerzőségének elismerését, illetve a mű integritását védik. Az érvényes szerzői jogi szabályozás tehát ezekre a jogelemekre állítja egyszerre, hogy `'minden jog fenntartva''. Ez a jogi védelem azonban időben korlátos: a védelmi idő jelenleg a világ legtöbb országában a szerző halála után 70 évig tart. Amikor az USA-ban először hoztak törvényt a szerzői jogról, akkor ez az időtartam még csak 14 év volt. Felmerülhet persze a kérdés, hogy egyfelől miért nem korlátlan ez a védelemben részesítés, másfelől, ha már korlátos, akkor miért pont 14 vagy 70 év ez az időhatár? A szellemi tulajdon miben különbözik a tulajdon más fajtáitól, hogy időben korlátos védelmet érdemel? A válaszhoz egy másik társadalmi érdekre kell hivatkozni. A társadalom, a köz számára ugyanis fontos, hogy a szellemi alkotásokhoz, a kreatív művekhez a lehető legszélesebb körben, minél kevesebb korlát mellett lehessen hozzáférni, vagyis, hogy az új alkotások minél hamarabb a szellemi közkincs (public domain) részévé válhassanak. Ez a közérdek -- több szempontból -- ellentétes a művek alkotóinak személyes érdekeivel. A szabályozásnak tehát a tulajdonosok jogainak védelme és a szabad felhasználás igénye között kell valamiféle egyensúly találnia, teremtenie. A közhaszon érvényesítésének szándéka egyébként nem csak a védelmi időszak korlátozásában nyilvánul meg. A szerzői jogi szabályozás fontos részét képezik azok a kivételek, amelyek az ún. `szabad felhasználás' eseteit sorolják fel. Ide tartozik -- többek között -- a védett művek oktatási célú másolásának joga vagy az a lehetőség, amely digitális kép- és hangarchívumok tartalmainak elérését engedélyezi hálózaton keresztül könyvtárak helyiségeiben üzembe állított számítógépek segítségével. A szerzői jogi szabályozás tehát jelen állapotában is tartalmaz olyan kivételeket, melyek megsértik a `minden jog fenntartva' elve által sugallt kizárólagosságot! Ez esetben viszont felmerül a kérdés, miért ne lehetne-e további ,,engedményeket'' tenni ezen a téren? Ha a szerző -- például -- non-profit célokra engedélyezni szeretné művének másolását, vagy szoftverek, zeneművek esetén alkotásának átdolgozásához olyan módon szeretne hozzájárulni, hogy az átdolgozott műre ugyanolyan jogok vonatkozzanak, mint saját eredeti alkotására, vagy ha a fejlődő országokban akár a kereskedelmi célú többszörözést is megengedné, akkor hogy lehetne ezt jogi eszközökkel is kifejezhetővé tenni. Nos, a válasz egyszerű: mindehhez nem kell más, mint a szerzői jog által szabályozott terület egészét, a szabályozás hatálya eső tevékenységeket összetevőkre bontva olyan jogosultsági rendszer megfogalmazásának lehetőségét kell biztosítani, amely többféle felhasználási szerződés kibocsátását teszi lehetővé attól függően, hogy a szerző milyen engedményeket akar tenni műve felhasználására vonatkozóan. Ez a felosztás elvégezhető. Mi történik, ha ezt megtesszük? Először is, a szerző szabadságot kap saját műveire vonatkozó jogok meghatározásában, hiszen a felhasználási szerződés elemeinek meghatározását más, mint a szerző, nem végezheti el. Mindez azért fontos, mert amíg ,,minden jog fenn van tartva'', addig ez a döntési helyzet (döntési szabadság) nem létezik (nem is létezhet). Másrészt, ha a szerző bizonyos felhasználási jogokat átenged a felhasználóknak, akkor a korábbi szlogent is módosítani kell, és azt kell mondani: ,,néhány jog fenntartva''. Na, és természetesen, ez esetben meg kell azt is mondani (egy felhasználási szerződés keretében), hogy milyen konkrét jogok maradtak fenntartva a szerzőnek, vagy -- ami ugyanazt jelenti -- milyen jogok lettek átengedve a felhasználó számára. Ha szerzői jog tartalmát a fenti értelemben elemekre bontjuk, akkor az elemek ,,felsorolásával'' bármelyik szerzői jogi állapotot leírhatjuk. A két szélső értékként megadhatjuk a szellemi közkincsekre vonatkozó ,,nincs jog fenntartva'', illetve a teljes szerzői jogi védelmet jelentő ,,minden jog fenntartva'' kitételeket, és a kettő közé helyezhetjük a ,,néhány jog fenntartva'' minősítést. Pontosan ezt teszi meg a Creative Commons (CC) mozgalom, egy olyan kezdeményezés (és persze egy olyan szabályozási szándék megtestesülése is egyben), melynek célja teljesen egybevág a fent elmondottakkal. A jogászok, közgazdászok, informatikusok, művészek által a századfordulón elindított mozgalom a szerzői jogok rugalmasabb szabadabb kezelésének lehetőségét kívánta megteremteni. Ehhez a jogászok számára elfogadható felhasználói szerződés mintákat, a laikusok számára könnyen érthető tömörítvényeket, és a számítógépek számára értelmezhető formális leírásokat készítettek (ezek a formalizált gépi állítások jelenthetik minden további automatikus, gépi jogkezelés alapját is). A mozgalom fő célja nem az, hogy a szerzői jog rendszerét, a teljes copyright intézményét kidobja. Erről szó nincs! Ha valaki minden -- szerzői -- jogot meg akar tartani magának, azt a jövőben is ugyanúgy megteheti. A Creative Commons licenszek azoknak a szerzőknek szólnak, akik szabadabb műveket akarnak nyilvánosságra hozni, akik élni szeretnének azzal a lehetőséggel, hogy jogokat engedjenek át műveik felhasználóinak. E célok eléréséhez a CC formális eszközöket biztosít az elemi szerzői jogi komponensek kidolgozásával, illetve az ezekből felépíthető, különböző felhasználói szerződés típusok megformálásával. Olyan alapelemekről van szó, mint a szerzőségi információk feltüntetésének kötelme (Attribution), a non-profit célú szabad felhasználás engedélyezése vagy tiltása (No-Commercial-Use), a származtatott művek létrehozásának engedélyezése vagy tiltása (No-Derivative-Work), származékos művek esetén az eredeti műre vonatkozó jogok átszármaztatása a létrehozott új művekre vonatkozóan (Share-Alike), a védelmi idő rövidítése (Founder's Copyrights) stb. Az ilyen módon definiált jogelemek segítségével aztán a legkülönfélébb felhasználói szerződéseket, licenszfeltételeket lehet összeállítani. Röviden talán így lehetne összefoglalni a legfontosabb tényeket a CC-mozgalomról. Arról is szót érdemes azonban ejtenünk, hogy miként ítéljük meg a CC tartalmi céljait, illetve a mozgalom jövőjét, jelentőségét. A Creative Commons nem csupán a puszta formalizmusról szól, sőt, a kezdeményezésnek vannak igen fontos tartalmi céljai is. Ehhez viszont nem árt tudni, milyen előzményekre támaszkodott a mozgalom. Az elődök és előzmények között ott találhatjuk a szabad szoftverek (free software), illetve a nyílt forráskódú szoftverek (open source software) fejlesztését célul kitűző mozgalmak tagjait, nézeteit, gyakorlatát. A szabad és nyílt forráskódú szoftverfejlesztés célkitűzéseit először a nyílt tartalom (open content) mozgalom hívei általánosították azáltal, hogy másfajta dokumentumok (pl. szótárak, katalógusok) tartalmait gondolták a szabad és nyílt szoftverekéhez hasonló módon előállítani. A legteljesebb kiterjesztést, általánosítást és keretbe foglalást pedig már maga a Creative Commons kezdeményezés tette meg azzal, hogy mindenféle kreatív alkotásra vonatkozó, és mindenféle -- a szellemi közkincsek közé sorolástól az alkotások ,,hagyományos'', teljes védelméig terjedő -- szándékra és jogi állapotra érvényes kereteket formált ki. És persze ebben a keretrendszerben a CC politikai, ideológiai célkitűzései az elődök radikalizmusát viszik tovább. Ez magyarázhatja a névválasztást magát. A mozgalom legfontosabb tartalmi célját egy másik szlogen fejezi ki: `támogasd a közöst' (`Support the Commons!'). Az angol `commons' kifejezést -- kontextustól függően -- a közjavak, közkincs, közlegelő szavakkal többféleképpen is fordíthatjuk, de mindegyik esetben valamilyen módon a közösségi érdekek követésén van a hangsúly.\footnote{A CC-mozgalom tehát egyfelől formális jogi technikákat kínál, hogy ezek segítségével a szerzői jog területére tartozó cselekvéseinket -- széles skálán mozogva -- többféleképpen is szabályozhassuk, másfelől mindezt azért teszi, hogy minél inkább elő tudja segíteni a szellemi alkotások közkinccsé válásának folyamatát. E kétfajta célkitűzést nem szabad összekevernünk, és a formális jogi keretrendszer kidolgozásának, használatba vételének kérdését el kell tudni választani a mozgalomnak a -- közvagyon növelésére irányuló -- tartalmi, politikai céljaitól.} Az nehezen vitatható, hogy a ,,kormányzati- és a közhivatalok által létrehozott információkat, beleértve azokat is, melyek megbízásból készültek, közkincsnek kell tekinteni'', hogy sok olyan felhasználási cél van, amelyek elérését akkor remélhetjük hamarabb, ha a műveket minél nagyobb mértékben szabaddá tesszük, a tudományos, művészi világban pedig meg kell teremteni a minél szabadabb kommunikáció, (vagyis a legteljesebb körű publikáció, illetve befogadás) lehetőségeit. Az igazán fontos kérdés azonban az, vajon a szerzői jog által védeni kívánt egyéni szellemi alkotások védelme miként tartható fent a digitális hálózati környezet általánossá válásával. De még inkább kérdés, vajon fenntartható-e egyáltalán ez a fajta védelem az új helyzeben. Nos, mi úgy látjuk, hogy egyre kevésbé tartható fent ez az állapot. Úgy tűnik, egyre kevésbé releváns kérdés, vajon fenn akarjuk-e tartani a szerzői jog hagyományos rendszerét egy olyan állapot felé haladva (rohanva?), amelyben nem lehet megtartani a régi szabályokat, védelmeket. A ,,probléma'' gyökere az alapoknál van: a digitális média dokumentumai bárki által, bármikor, mindenféle akadály nélkül, gyakorlatilag ingyen másolhatóak. Az egyetlen akadály: a jogi tiltás normája. Mivel azonban a jogérvényesítés eszköze nem képes hatékonyan szankcionálni az illegális másolási tevékenységet, ezért valójában nincs tényleges akadály a másolás kultúrájának kibontakozása előtt. Minél előbb vesszük tudomásul a megváltozott (és vélhetőleg visszafordíthatatlan, tehát megváltoztathatatlan) helyzet létezését, annál előbb lehet megtalálni azokat a technikákat, ösztönzőket, érdekeltségeket, amelyek - igaz, más struktúrában, de mégis -- képesek lehetnek táplálni és fenntartani a kreatív szellemi tevékenységeket a digitális kultúrán belül.\footnote{Bár ez a kitétel azt sugallja, mintha a digitális kultúra jelenéből hiányozna a kreativitás, ami persze messze nem igaz.} Szerte a világban sokan beszélnek, írnak a copyright utáni korszak eljöveteléről, igaz, ugyanolyan sokan vitatják is ezt. Az idő, vélhetőleg a közeli idő, majd igazságot tesz e vitában is. Nem szabad azonban elvitatni a szerzőktől azt a szabadságot, hogy saját műveik felhasználásáról rendelkező jogi feltételeket maguk szabhassák meg.